Írói előszó a Mosolyszárnyakhoz

Van egy könyv...Egy érzelemgyűjtemény.
E kis kötet testvére. Egy Mosolyhíd. És van egy
honlap...Egy hasznos és szép honlap.
Úgy hívják, hogy Citatum. Amelynek
szerkesztői úgy gondolták, hogy a Mosolyhíd
érzései érdemesek arra, hogy sokan olvassák.
Így juthatott el Hozzátok a Mosolyhíd sok
gondolata. Köszönet ezért a szerkesztőknek.
És köszönöm Nektek is, hogy megszerettétek,
hogy másoknak is tovább adtátok...

és most folytatásként tovább SZÁRNYal sok érző gondolat...Hozzátok.

Van az emlék...

Ami sok emlék. Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?

Igen, létezik ilyen emlék.

Van a boldogság…

Tudod mit jelent boldognak lenni? Talán ezt: ülni egy tó partján, nézni a vizet, és érezni, élvezni a másik átölelő szeretetét, és szeretni őt. Vagy gyönyörködni egy rózsaszálban, amiről a számodra oly kedves lény jut eszedbe. Hallani egy hangot, ami betölti a lelkedet. Nem is tudom... Annyi mindent lehetne most felsorolni. A legfontosabb a pillanat, amiben együtt vagytok jelen. Akár valóságosan, akár lélekben. Ha ez a pillanat megtalál, ezt hívhatod boldogságnak.

Létezik ilyen pillanat.